A ommodore története II.
Forrás: HWhunPage


Cikksorozatunk első részében már feldolgoztuk a cég történelmének első két és fél évtizedét. Megemlékeztünk az igen változatos és rögös út valamennyi fontos állomásáról, mégpedig az írógépektől és a számológépektől kezdve a KIM-1-en és a PET-en át egészen a VIC-20-ig. Ezzel elérkeztünk a legizgalmasabb időszakhoz, amikor a Commodore piacradobta leghíresebb, illetve leghírhedtebb személyi számítógépeit...



A C64

A tervezők a VIC-20 látványos térnyerése mellett dolgozni kezdtek a gép VIC-30 fedőnevű utódján, amelynek a fő újdonsága a 64 KB memória és a továbbfejlesztett, egyúttal pedig különválasztott grafikus-és hangvezérlő volt. Az új gép végül Commodore 64 (röviden: C64) néven és 599,95 dolláros áron került a nyilvánosság elé az 1982-es CES alkalmával, mégpedig Tramiel némiképp etikátlan marketingtrükkjével megtámogatva. Az elnök ugyanis kihasználta, hogy a termék kezdetben teljesen ugyanazt a házat használta, mint elődje (csak a jelvényt cserélték le rajta), és a hirdetésben ennek megfelelően egy VIC-20 képe szerepelt, amelyen a logó éppen nem volt látható, fölötte pedig egy felirat a gép tulajdonosainak ezreit emlegette, míg magáról a C64-ről csak egy apró kis rész szólt, kiemelve a felhasználóknak kínált óriási lehetőségeket. (Annyi igazság volt a dologban, hogy míg a programok szintjén nem volt kompatibilis a két gép, addig a perifériák tekintetében igen.) A fejlesztők bevették a csalit, ám mindez még csak a kezdet volt. Tramiel a következő lépés gyanánt a VIC-20 kivételével minden más projektet a háttérbe szorított, és óriási készletet halmozott fel a C64-ből, amelyekkel aztán felkereste a legnagyobb viszonteladókat, ahol korábban szép sikert aratott a VIC-20.


A legendás Commodore 64 doboza

Sajnos azonban nincsen rózsa tövis nélkül, és a Commodore megszorító intézkedései következtében - hasonlóan a PET-hez - hamar komoly gondok adódtak az új géppel: az eladott példányok körülbelül egynegyede már a dobozból való kikerülés után csődöt mondott. A cégnek azonban sikerült ezt ellensúlyoznia azzal, hogy szó nélkül kicserélte a rossz termékeket, valamint jelentős árengedményeket tett, és így - ahogy az árak zuhantak -, a Commodore-nak hamarosan sikerült beérnie az Apple-t és az IBM-et. (Néhány hónappal később pedig le tudták szorítani az eleve hibás gépek arányát 4-5 százalékra.) Eközben természetesen folyt a reklámhadjárat a számítógépmagazinok oldalain és a televizóban is, valamint egyéb akciókra is sor került. Tramiel például kitalálta, hogy cége 100 dollárt visszatérít a C64 árából, ha a vásárló beküld bármilyen más számítógépet vagy videójátékot. Egy furfangos New York-i hálózat, a Crazy Eddie ennek hatására 10 (tíz) dollárért (!) kezdte kínálni a Sinclair ZX-81 amerikanizált változatát, a Timex Sinclair 1000-et, így ha a vevő ezután rendelt egy C64-et, 90 dollár tiszta nyereséget könyvelhetett el. A Commodore pedig a sok begyűjtött, olcsó egységet nagyrészt elajándékozta, ám egy részüket megtartotta, és az alkalmazottak ajtótámasztéknak használták...

A C64 titka

A C64 kétségtelenül a történelem legsikeresebb otthoni számítógépe. Mindössze a piacra történő bevezetés után 2 évvel megdöntötte az eladási rekordot több mint 4 millió példánnyal világszerte, a Commodore csődbemeneteléig pedig a legóvatosabb becslések szerint is 17, az általánosan elterjedt nézet szerint azonban 22 millió darab kelt el belőle. Ez óriási fegyvertény, ha figyelembevesszük, hogy egy olyan termékről van szó, amely lényegében mit sem változott hosszú élete során: az utoljára előállított példány pontosan ugyanazt tudta, mint a legelső verzió, miután a modern PC-knél megszokott továbbfejleszthetőségről szó sem volt.

A frenetikus siker elsősorban annak volt köszönhető, hogy a C64 - alacsony ára ellenére - olyan lehetőségeket kínált, amelyekről más gyártók megoldásainak felhasználói több-kevesebb ideig még csak álmodhattak. Lássuk ezeket röviden!

 
Két Tramiel-re jellemző C64-reklám

A karakteres üzemmódban 40 oszlopos megjelenítést támogató VIC-II grafikus vezérlő nagy felbontású grafikus üzemmódokat tudott, és sprite-okat is kezelt, hogy a színekről ne is beszéljünk. 320x200 pixeles üzemmódban egy 16 színű palettáról 2 színt lehetett választani minden egyes 8x8 pixeles blokkra - ez az úgynevezett hires mód. A multicolor módban már 4 szín érhető el 8x8 pixeles blokkonként, ám ekkor a horizontális felbontás a felére csökken (más megközelítsében: dupla szélességűek lettek a pixelek, így lényegében 4x8 pixeles blokkokról beszélhetünk). Vannak ezen kívül még speciális módok is, amelyeket azonban ritkábabn használtak, mert PAL és NTSC rendszereken eltérő eredményeket adhattak. (Részletek ezen az oldalon találhatók.)

Csak összehasonlításképpen: az IBM PC tulajdonosoknak külön kellett megvásárolni a CGA (Color Graphics Adapter) videokártyát az amúgy sem túl olcsó alapgép mellé, és így is csak négy szín volt elérhető a 320x200-as (illetve kettő a 640x200-as) felbontásban. Kezdetben pedig az Apple Macintosh is fekete-fehér volt.

Nem kevésbé volt figyelemreméltó a Bob Yannes által tervezett SID (Sound Interface Device) hangvezérlő sem. Ez olyan színvonalú és minőségű zenék és hatások előállítására volt képes, amilyenekről a Kék Óriás megoldásait és klónjait használók 1987-ig, az Adlib megjelenéséig csak álmodhattak: 3 csatorna, 9 oktáv, 4 hullámforma, és mindez 4/8 biten. (Az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy Yannes döntő szerepet vállalt a VIC-20 megalkotásában is, majd a C64 megjelenése után otthagyta a Commodore-t, és az Ensoniq-nál helyezkedett el.)

Amennyiben az elmondottakhoz hozzávesszünk még olyan "apróságokat" is, mint például a 64 KB memória (ez akkoriban, tehát 1982-ben igen soknak számított!), akkor megérthetjük, hogy a felhasználók és a fejlesztők miért kaptak rá a gépre gondolkodás nélkül; a kazettás magnó kényelmetlenségeit és a hajlékonylemezes meghajtó botrányos lassúságát, illetve kezdeti magas árát megbocsátva elképesztő mennyiségű program, valamint figyelemreméltóan sok periféria készült hozzá (nyomtatók, botkormányok, fényceruzák, stb).

A híres 1541-es lemezmeghajtó egyébként 5,25 inches lemezeket fogadott, amelyeknek egyszerre csak egy oldalát tudta olvasni, és azon összesen 170 KB adatot tárolt, így ha valaki kihasználta mindkét oldalt, 340 KB volt az összkapacitás. Adatátviteli sebessége alaphelyzetben 300 bit volt másodpercenként - ez az oka a meghajtó lassúságának (eszerint ugyanis egy perc alatt alig több mint 17 KB-ot, azaz egy oldal kapacitásának mindössze egytizedét töltötte be). Szerencsére különböző (szoftveres) gyorstöltőkkel ez 4 vagy akár 10 KB/mp-re is feltornázható volt (jellemző, hogy a terjedelmesebb és igényesebb játékok beépítve tartalmaztak ilyen rutint). A C128-hoz készített 1570, illetve a lemez mindkét oldalát olvasni képes 1571 aztán már magától elérte a 3 KB/mp-et (az úgynevezett burst mód támogatásával); a C64-hez, illetve az 1541-essel készített lemezeket azonban csupán 1541-emuláció révén lehetett olvasni. (A felsoroltak a GCR - Group Code Recording - formátum miatt nem kompatibilisek a PC-meghajtókkal, ahogy az Amiga-lemezek sem.) A sort (a Commodore részéről) az 1581 zárta, amely már 3.5 inches és MFM formátumú volt, egy lemezen pedig 800 KB (3160 blokk) adatot volt képes tárolni (természetesen ez is támogatta a korábban bevezetett burst módot). Sajnos az ugyancsak 3.5 inches, 1.44 MB-os 1590-D-1 csak prototípus maradt. (Zárójelben ugyanakkor megjegyezzük, hogy a CMD - Creative Micro Designs - FD2000 néven 1.6, FD4000 néven pedig 3.2 MB-os, 3.5 inches egységeket is készített!)


A legendás Commodore 64

Szóljunk még röviden a ház színeváltozásairól. Eleinte a C64 külseje - ahogy már említettük - teljes mértékben megegyezett a VIC-20-éval, ám hamarosan annyit változtattak rajta, hogy más lett a színe: a világos drappot barnára cserélték. 1986 májusában érkezett aztán a C64C (vagy másnéven C64-II), amely a C128-hoz hasonlóan egy laposabb, ergonómikusabb házat kínált, magasabb fokú integrációval. Ez azonban nem aratott osztatlan sikert, mivel az új elrendezés miatt számos korábbi kiegészítő (például néhány repülőgép-szimulátorhoz adott speciális billentyűzet-kiosztásminta) használhatatlannak bizonyult. Végül aztán 1987 augusztusában debütált a harmadik generáció, amely ötvözte az előző kettő előnyeit és hátrányait, magyarán az eredeti házformát és a kisebb, kompaktabb alaplapot.

Időközben egyébként volt még egy extra változat, mégpedig az arany szinű C64, amelyet Németországban az egymilliomodik példány eladásának alkalmából adtak ki, korlátozott számban. (Elméletileg ez a "hagyomány" az Államokból indult ki, ám a tengerentúli változat kevésbé ismert.)


Visszatérve az időrendi sorrendhez, 1983 sem telt eseménytelenül a Commodore-nál, és a cég az Osborne, valamint a Tandy sikerén felbuzdulva elkészítette a C64 hordozható verzióját. A 17 kilogrammot nyomó SX64 lényegében ugyanazt tudta, mint a nagyobb testvére, csak természetesen beépített, 5 inches kijelzőt és hajlékonylemez-meghajtót is tartalmazott. DX64 néven született egy olyan változat is, amelyben két meghajtó kapott helyet. Sajnos azonban egyik modell sem aratott értékelhető sikert - nem sok kelt el belőlük. Ennek ellenére az utókor számára rendkívül emlékezetesek, hiszen úgy vonultak be a történelembe, mint az első hordozható számítógépek színes megjelenítővel.


Az SX64 - jól látható a második meghajtó helye, ahol azonban csak a DX64 esetében szerepel valami

(Az "SX" pontos jelentésére vonatkozóan két lehetséges magyarázat is van. Jack Tramiel szerint a két betű a "szex"-re utal, miután egyik kedvenc mondása volt, hogy "az üzlet olyan, mint a szex: bele kell bonyolódnod". A hivatalos változat szerint azonban a Single Drive EXecutive rövidítése, amiképp a DX a Dual Drive EXecutive-é.)



A fordulat

Az 1983-as üzleti évben 681 millió dolláros bevétel eredményeként 88 millió dollár profitot termelt a Commodore, amely mintegy 85 százalékos emelkedést jelentett, és így a cég kétszer gyorsabb növekedési ütemet mutatott, mint az Apple és a Tandy, elérve ebben az esztendőben a 32 százalékos piaci részesedést. 1984 elejére az egykoron kicsi írógépösszeszerelő vállalkozás éves eladásai már egymilliárd dollár fölé emelkedtek. Ekkor azonban beütött a krach: januárban Tramiel bejelentette, hogy "személyes okok miatt nem áll módomban főállásban folytatni a munkát a Commodore-nál". Egyszerűen és röviden: távozott a saját maga alapította cégtől. Hogy ennek mi volt az oka, senki sem tudja biztosan.

Későbbi interjúk tanúsága szerint Tramiel és Gould között támadt nézeteltérés, ám ennek természetéről egy ideig egyikük sem nyilatkozott. Az alapító azonban hosszú évekkel később így fogalmazott: "Én terjeszkedni akartam, Gould pedig nem."


Nehéz lenne igazságot tenni. Tény azonban, hogy Tramiel túlságosan is összenőtt a cégével, átlátott és áthatott, irányított mindent, aki vagy ami pedig nem tetszett neki, azt lecserélték vagy eltávolították. Olyannyira nem bízott másban, hogy gondosan megválogatta azt a kevés embert is, akire szüksége volt, és egyesek szerint ez lett a probléma egyik fő forrása: betelt a pohár, amikor a saját fiait is be akarta ültetni a vezetésbe, mintha csak egy családi vállalkozásról lenne szó. Ennek következtében az elégedetlenkedők még 1983 novemberében jogi úton próbálták kikényszeríteni a nagyobb fokú rálátást és befolyást a cég ügyeire. Valószínűleg ez utóbbi volt az abszolút utolsó csepp a pohárban, és a nagyobb részvényesek - Gould vezetésével - Tramiel ellen fordultak, miután sérelmezték, hogy következetesen kihagyták őket a legfontosabb döntések meghozatalából. Ami pedig az alapító fenti mondatát illeti ("Én terjeszkedni akartam, Gould pedig nem."), az tökéletesen beleillik a képbe, hiszen az alábbiakban ismertetendő TED-család fejlesztése éppen 1983-ban kezdődött meg, és egy új piac meghódítását tűzte ki célul, ugyancsak Tramiel "ösztönzésére".


Bárhogy is legyen azonban, egyvalami biztos: a Commodore két és fél évtizedes fennállásának legsúlyosabb veszteségét szenvedte el, és ezzel a lépéssel megpecsételte önnön sorsát. Akármilyen diktatórikus is volt ugyanis Tramiel, kétségtelen, hogy a legfontosabb és legeredményesebb döntések az ő nevéhez fűződnek, és a marketingpolitikája - akármilyen szemtelen is volt - komoly szerepet játszott a sikerben. Ennél fogva mindazok, akik szerepet játszottak az eltávolításában, saját maguk alatt vágták a fát.

Az alapító helyére (akit egyébként néhány hónappal később fiai is követtek) Gould jóvoltából Marshall F. Smith lépett, aki már rendelkezett vezetési tapasztalattal, ám mintapéldája annak, hogy aki az egyik területen sikeres, még nem jelenti azt, hogy egy másikon is kiemelkedő teljesítményt nyújt, mégha papíron ugyanazt a posztot tölti is be... Tramiel távozásának átka (illetve Smith kellő hozzá nem értésének jele) már 1984-ben megmutatkozott, és elsősorban nem amiatt, hogy leállították a VIC-20 gyártását. A Commodore ugyanis nem tudott mit kezdeni azzal a sok projekttel, amit Tramiel reá hagyott. Lássuk szép sorban, melyek voltak ezek!


A TED család


Sir Clive Sinclair
gépei (a ZX-80, a ZX-81 és a különböző Spectrum-verziók) tagadhatatlanul nagy sikert arattak, mivel - készítőjük szándékának megfelelően - rendkívül olcsók voltak: 100 dollárnál is kevesebbet kellett fizetni darabjukért, ami még 1984-ben is potom összeg volt (a C64 akkortájt körülbelüli 200 dollárba került). Tramiel ezért még 1983-ban beindította a gépezetet, amelynek a célja az volt, hogy a Commodore is előrukkolhasson egy megoldással a legalacsonyabb árkategóriában. Ennek eredménye lett a TED (Text Editing Device) elnevezésű chip, amely egymaga ellátta a grafika és a hang vezérlését, valamint az I/O feladatokat, így mellette szinte már nem is volt szükség másra, csupán egy CPU-ra és természetesen a memóriára.


A Dave Diorio által tervezett megoldás némely szempontból zseniális volt, más aspektusból kevésbé. Mindenképp a javára írható például, hogy a 16 általa ismert szín mindegyikét 8 különböző árnyalatban volt képes megjeleníteni, és így papíron 128, valójában pedig 121 különböző színt ismert (az egyik alapszín ugyanis a fekete volt, és annak értelemszerűen minden árnyalata is fekete). Ezzel szemben viszont óriási hibája volt, hogy nem ismerte a sprite-okat, ugyanakkor tartalmazott néhány olyan figyelemreméltó megoldást, ami segített csökkenteni a rá épülő gépek költségét. Amiben azonban a TED semmiképpen sem volt túl jövőbemutató, az a hangkeltés, bár egy 100 dolláros géptől nem is várhatunk SID-minőséget...


Egyszóval a recept egyszerű volt: vedd a TED-et és a 6502 HMOS (High-Speed NMOS) technológiával ellőállított verzióját, a 7501-et, és megvan a kispénzű vásárlók álmainak gépe. Tramiel több gépet is tervezett az új chipre.
Az első a sorban a C264 volt. A 64 KB RAM-mal ellátott gép 64 KB ROM-ot is kapott, amelynek az egyik felét az operációs rendszer és a 3.5-ös verziószámú BASIC foglalta el (ez utóbbi néhány új paranccsal jelentősen megkönnyítette a programozást), míg a másik felébe az eredeti tervek szerint különböző gyárilag telepített segédprogramok kerültek volna (ez akkoriban úttörő ötletnek minősült): az oktatási célokra szánt kivitelbe egy LOGO értelmező, egy másikba pedig a Pilot; a vállalkozásokat megcélzó kiszerelésbe egy professzionális szövegszerkesztő (SuperScript) vagy egy táblázatkezelő (EasyCalc); egy újabb verzióba egy kommunikációs szoftver (COM 264), míg egy otthoni és irodai munkát egyaránt megkönnyítő változatba a beszédes nevű Financial Adviser segédprogram. A nem választott szoftverek pedig külön cartridge-ek formájában lettek volna elérhetőek. Az elárusítóhelyek azonban egyáltalán nem tartották jó ötletnek ezt az elképzelést, mivel nem kívántak felhalmozni több verziót is ugyanabból a gépből, aminek sikere ráadásul nem is volt garantált a C64-el való inkompatibilitás miatt. Elsősorban ugyanakkor nem is a leltározás látszólagos túlbonyolódása volt a gond: egyszerűen senkinek nem volt kedve értékes raktárterületeket elvenni a biztos bevételt jelentő nagy elődtől, ami még hosszú évekig vezette az eladási listákat...

Az elmondottak hatására a Commodore vezetése úgy határozott, hogy enged a nyomásnak, ám nem akarta veszni hagyni a C264-be fektetett energiát, és jobb híján a TriMicro 3+1 nevű programcsomag került a gép valamennyi példányába, a cartridge ötletét pedig elvetették. Így kapta végül a TED család első tagja a Plus/4 elnevezést. Az 1984 elején bemutatott, új gép azonban csúfos kudarcot vallott, amiben komoly szerepet játszott a használhatatlan, beépített szoftver. 32 KB ugyanis egy alkalmazásnak még éppen elég, ám háromnak már édeskevés, és ez meg is látszott a képességeiken: a szövegszerkesztő, a táblázatkezelő és az adatbázis-kezelő csak viszonylag kis adatmennyisségekkel tudott dolgozni, és persze a szolgáltatásválasztékuk sem volt elsőosztályú...


A Plus/4 formabontó külsővel

A Plus/4 fogadtatása természetesen megpecsételte a TED család többi tagjának a sorsát is, amelyek nagy része többnyire piacra sem került. (Azért írjuk, hogy "többnyire", mert a Commodore esetében nincs abszolút értelemben vett "soha": a hivatalosan meg nem jelentetett gépek prototípusai, illetve első legyártott sorozatai rendszerint vagy kiszivárogtak, vagy az egyes kirendeltségek a maguk területén reklámozták, és árusították is őket.) Ez a sors jutott a C232-nek is, ami a nevéhez méltón a Plus/4 csökkentett tudású verziója volt, feleannyi memóriával és beépített segédprogramok nélkül.


A C364 már egy továbbfejlesztett modellnek készült, ami extraként
egy numerikus billentyűzetet, 128 KB méretű ROM-ot és egy bővíthető, alaphelyzetben 260 szavas szótárral rendelkező beszédszintetizátort tartalmazott volna (ez utóbbi Magic Voice néven egyébként megvásárolható volt a C64-hez is, mégpedig cartridge formájában). Amennyire köztudott, ez a modell sehol a világon nem került a boltok polcaira.

A következő TED-gép a C116 volt, ami valójában egy még tovább butított Plus/4, hiszen a ház nagyban hasonlított az elődhöz (azzal az egy lényegi különbséggel, hogy a négy kurzorbillentyűt itt egybeépítették), viszont csak 16 KB RAM-mal és 32 KB ROM-mal érkezett (természetesen bárminemű beépített szoftver nélkül). A gép terveit aztán elvetették, ám az első sorozatokból felhalmozott készleteket a Commodore németországi kirendeltsége jobb híján kiárusította oktatási célokra, miközben pedig elkészült a hivatalos változat, a C16, ami az eredeti Commodore 64-hez hasonló házban érkezett, ám ehhez természetesen új alaplapokat kellett előállítani (az eltérő elrendezés miatt). Sajnos azonban a gép így is elbukott, hiszen nemcsak a TED C64-el való inkompatibilitását, hanem az 1984 végén már kevésnek számító 16 KB memóriát sem értékelték sokra a vásárlók...


A Commodore 16

Nem a TED család sikertelensége volt azonban az egyetlen, amellyel meg kellett küzdenie a Commodore-nak. A cég ugyanis még 1982-ben hozzálátott a PET család utódja, a B/P (másnéven CBM-II) sorozat fejlesztéséhez, aminek azonban meglehetősen érdekesen alakult a sorsa. Számos modellt terveztek ugyanis, ám nagy részük csak a bejelentésig jutott el, kis hányaduk pedig odáig sem. Voltak olyan változatok is, amelyek csak Európában kerültek piacra, ám az Egyesült Államokban egyáltalán nem.

A fő probléma az volt az új gépekkel, hogy sok bug maradt a BASIC ROM-okban, és lényegében befejezetlen modelleket adtak sorozatgyártásba. Így amelyik modell kereskedelmi forgalomba is került, az sem aratott nagy sikert, és amikor a gyártó realizálta, hogy a C64 szép fokozatosan milyen magasságokba emelkedik, az egész CBM-II sorozatot ejtette, és helyette PC-klónok előállításába fogott. A sors iróniája, hogy a PET, ha nem sokkal is, de túlélte saját utódját: egyes verzióit egy rövid ideig még árusította a Commodore, amíg volt rájuk kellő kereslet.

   
Reklám az írógép-forma, külső monitorra köthető B128-ról, a SuperPET-ről és a BX256-80-ról


A B/P sorozatban (amelyben a B a Business, azaz az üzleti, a P pedig a Personal, azaz a személyes használatra szánt gépekre utalt, és a betűt követő három szám különböztette meg ezeken belül a különböző változatokat) mindazonáltal voltak kétségkívül figyelemreméltó modellek. A BX jelzéssel ellátott verziók ugyanis például a 128 vagy 256 KB memóriájuk és a 6509-es processzor mellé egy Intel 8088-as CPU-t is integráltak (innen a névben az X, úgymint eXtra processzor), és így képesek voltak futtatni a CP/M-86 és az MS-DOS operációs rendszereket, illetve értelemszerűen az ezek alá írt programokat is (!).


Lévén azonban, hogy ezek a gépek sehol a világon nem arattak értékelhető sikert, ezért ennél részletesebben itt nem foglalkozunk velük. A lényeg végső soron az, hogy ezek a megoldások sem segítettek öregbíteni a Commodore nevét. S ha ez még mindig nem lett volna elég: a PC-kompatibilis megoldások is csak mérsékelt népszerűségnek örvendtek (habár ez is elég volt ahhoz, hogy a cég hátralevő életében folytassák ezt a termékvonalat), és 1984-ben egy rövid időre mintha a C64 eladásai is megtorpantak volna, mintegy az általános kudarc hatására.


A Commodore PC-I (1987-es modell)


A C128 és az LCD


A Commodore-nak sürgősen szüksége volt valami újra, amivel helyreállíthatja némiképp megkopott hírnevét, és 1985 elején, az aktuális CES alkalmával két roppant ígéretes gépet is bemutatott. Az egyik a Commodore 128 (vagy röviden C128) volt, ami technológiailag rendkívül figyelemreméltó képességekkel volt felvértezve.


A Commodore 128


A legfontosabb újdonságot talán az jelentette, hogy a házban két processzor is rejtőzködött: a 6502 legújabb variánsa, a 8502 mellé egy Zilog Z80A is került, ami által a gép kompatibilis lett a CP/M operációs rendszerrel és az ahhoz készült számos remek üzleti segédprogrammal. Emellett természetesen a memória méretét is megnövelték (a névhez méltón 64 KB helyett 128 KB lett), valamint a grafikus alrendszer is átesett egy kisebb változáson: némi extra RAM révén elérhetővé vált a 80 oszlopos szöveges üzemmód, mégpedig úgy, hogy megduplázták a horizontális felbontást - 320x200 helyett 640x200 pixel lett (ezáltal természetesen a karakterek szélessége felére csökkent a 40 oszlopos megjelenítéshez képest). A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy e nagyszerű lehetőséget csak egy ezt támogató speciális monitorral lehetett kihasználni - a hagyományos kijelzővel (mondjuk televíziókészülékkel) dolgozó vásárlóknak legfeljebb a virtuális 80 oszlopos mód maradt (ekkor ugyanis a gép csak 40 oszlopot rajzolt ki, de lehetett oldalra görgetni a képet).

  
Néhány korabeli Commodore 128 reklám

A Commodore ezzel azonban még messze nem aknázta ki a C128-ban rejlő lehetőségeket. Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy 1987-ben Németországban piacra dobtak egy svájci fejlesztő által készített, apró áramkört 174 márkás áron, amelyet forrasztás nélkül bárki beszerelhetett a gépbe, és elérhetővé vált akár a 720x700 pixeles (!) felbontás is. Gondoljunk bele, mekkora szó ez: az IBM PC-hez készült Hercules szabvány is csak 720x350 pixelt tudott (azaz éppen a felét), és azt is csupán monokróm üzemmódban. A szóban forgó Graphic Booster későbbi verziója egyébként már 720x720 pixelre emelte a csúcsot, és 65 ezer színből (!) egyidejűleg 7200-at (!) tett megjeleníthetővé. Olybá vehetjük, hogy e termékek segítségével a Commodore egyfajta újabb rekordot állított fel.


A Graphic Booster első verziójának reklámja 1988-ból és a másodiké 1989-ből

Az említett fejlesztések ellenére a C128 csaknem száz százalékosan kompatibilis maradt a C64-el, ami érthető is, hiszen a hardver lényegében változatlan maradt, azaz csupán kiegészítések történtek, módosítások nemigen. Mindemellett mégiscsak szükségessé vált az újítások elhatárolása a nagy elődhöz készült programok futtatásának érdekében, ezért a gép bekapcsolásakor egy parancs beírásával (go 64 vagy sys 65357) lehetett elérni az úgynevezett 64 mode-ot. A Commodore ennek megfelelően úgy hirdette a C128-at, mint három gépet egyben: egy C64, egy C128 és egy CP/M-kompatibilis x86-os PC...


Rossz hír az IBM-nek és az Apple-nek...

A relatíve magas ára és az ezúttal is tragikus marketing miatt azonban a C128 is többnyire csak arra volt jó, hogy új életet leheljen a nagy elődbe, habár hiba lenne azt állítani, hogy egyáltalán nem volt sikeres, mivel azok körében, akik értékelni tudták az előnyeit, néhány évig igen népszerű volt. (Természetesen a C128 sikertelenségéhez hozzájárult még egyvalami: a C64 változatlan népszerűsége. Márpedig a C128 C64-kompatibilis volt, fordítva azonban ez nem volt igaz, a szoftvergyártóknak pedig jobban megérte egy olyan gépre fejleszteni, amelynek már több milliós felhasználói bázisa van, és a hozzá készített programok ráadásul úgyis futnak a nagyobb testvéren is.)

A C128-nál azonban talán sokkal érdekesebb, noha kevésbé ismertebb a vele egyidejűleg bemutatott, mindössze másfél kilogramm súlyú hordozható számítógép, az LCD (Liquid Crystal Display), ami több tekintetben is az élen járt. Elég csak ránéznük, és láthatjuk: a cég nem az Osborne vagy akár az SX-64 több mint tíz kilós kivitele, idézőjeles "cipelhetősége" meleltt tört lándzsát, hanem egy igazán könnyű és kicsi egységet alkotott, amely négy darab 1,5 voltos nikkel-cadmium elemmel volt működtethető. A Commodore (valószínűleg az MDSA örökségének tekinthető) optoelektronikai részlege által készített, rendkívül kontrasztos LCD kijelző is kivételesen jónak bizonyult: 480x128 pixel felbontású képernyőjén 80x16 (virtuálisan 80x25) karakteres szöveges üzemmódot tudott. Alaphelyzetben 32 KB memóriát raktak bele, ami belül 32, kívülről pedig még plusz 64 KB-tal volt bővíthető. A 96 KB ROM-ba a Plus/4-nél sokkal jobb beépített programok kerültek: osztott képernyőn is futni képes szövegszerkesztő és táblázatkezelő; címtároló és állománykezelő; számológép és jegyzettömb (e két utóbbi egyetlen billentyűlenyomással bármikor előhívható volt, a munka megszakítása nélkül), valamint terminál program a beépített 300 bps sebességű modemhez; valamint természetesen az elmaradhatatlan Basic 3.6 (nem 3.5). Hajlékonylemez-meghajtó nem volt a gépben, viszont ott volt a hagyományos IEC port, amire rá lehetett kötni bármilyen soros csatlakozású C64-periféirát, így a nyomtatók mellett akár az 1541-et is. 1561 jelzéssel viszont készült egy speciális hajlékonylemez-meghajtó is, ami szintén működtethető volt elemről, így ideális kiegészítője lehetett az LCD-nek, emellett pedig nem hiányzott a szabványos RS232C csatlakozó sem.


Az LCD kijelző (elnézést kérünk a gyenge képminőségért)

Az LCD-vel kapcsolatban sok szép terv volt; többek között azt ígérték a fejlesztők, hogy a táblázatkezelő gyorsabb lesz, mint a Lotus 1-2-3 az IBM PC-n, illetve gondolkoztak azon is, hogy készítenek egy cartridge-et a géphez, amivel külső kijelzőre lehet kötni.


A Commodore megannyi hibás döntése közt is előkelő helyet foglal el azonban az a ballépés, hogy - számunkra ismeretlen okoknál fogva - az LCD-ből végül soha nem lett semmi (még prototípusok sem készültek nagyobb számban), és a cég rövid időn belül el is adta ígéretes optoelektronikai részlegét.

Quantum Link

Magyarországon kevésbé ismeretes, hogy az America Online jogelődje, a Quantum Computer Services 1985. november 1. és 1994. október 31. között működtetett egy on-line szolgáltatást kifejezetten a C64 és a C128, később pedig az Amiga tulajdonosok részére is. A Quantum Link - népszerűbb nevén Q-Link - a tengerentúlon roppant népszerű eszköz volt a felhasználók közötti kapcsolattartásra és játékra, valamint különböző információk (a legfrissebb hírek, moziműsorok és egyebek) beszerzésére, továbbá demók letöltésére. Igen, nem tévedés: a világ legsikeresebb otthoni számítógépe úttörő szerepet vállalt annak a gyakorlatnak az elterjesztésében, hogy a potenciális vásárlók a telefonvonalon keresztül tölthessék le a különböző szoftverek kipróbálásra szánt, e célból megkurtított, megcsonkított verzióit is. Még a várakozási idő tekintetében is hű elődje volt a Q-Link az Internetnek, hiszen bár a C64-es játékok méretei csak KB-okban és nem MB-okban voltak mérhetők, a modemek is lemaradtak az ezredvégi szabványtól: a másodpercenként 33600 és 56000 baud helyett 300 és 1200 baud között mozgott a sebességük... S ha még ez nem lett volna elég, extra kényelmetlenség gyanánt a C64 memóriája kevés is volt ahhoz, hogy a Q-Link használatához szükséges valamennyi programrészt képes legyen egyidejűleg tárolni, ezért a szolgáltatás egyes részlegei közötti váltás akár fél percnél is többet vehetett igénybe, mégpedig a hajlékonylemez-meghajtó lassúságának köszönhetően (dacára a beépített gyorstöltőnek)...

Mindennek ellenére a Quantum Link érthető okokból rendkívül népszerű volt, ám természetesen nem hazánkban: minket nemcsak a gulyáskommunizmus béklyói, hanem az igen magas telefontarifák is visszatartottak volna attól, hogy kihasználjuk ezt a nagyszerű lehetőséget. (A havi díj egyébként mintegy 10 dollár volt.) Szerencsére azonban akadt egy egykori rajongó, név szerint Jon Purkey, aki vállalkozott arra, hogy képeken keresztül bemutassa az érdeklődőknek a szolgáltatást. Engedélyével mi átmentettünk ide néhányat közülük, ám ajánljuk az e célra szentelt önálló oldal meglátogatását.


A főmenü


Egy nem éppen átlagos beszélgetés (minta a Q-Link lemezéről)


Belépés a hírek birodalmába


A Commodore 1984-es esztendeje tehát nem sikerült túl jól, az LCD nem került piacra, a C128 pedig nem aratott mindent elsöprő sikert. A cégnek ennek megfelelően még mindig szüksége volt valami forradalmian újra, amellyel berobbanhat a piacra. Időközben fel is csillant egy reménysugár, ám ez egyszersmind azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy a Commodore-nak és frissen elbocsátott alapítójának újra meg kellett ütköznie... Cikksorozatunk harmadik és egyben utolsó részében erről és még sokminden másról fogunk megemlékezni, végigkísérve a cég útját egészen a szomorú végig.


Éhn Dávid






The C64 Banner Exchange
The C64 Banner Exchange


The C64 Banner Exchange
The C64 Banner Exchange