A cikksorozat előző részében
egészen 1985-ig jutottunk: ekkorra már megjelent a C64, a Plus/4 és
a C128 is, azaz valamennyi olyan gép, amelyek örökre egybeforrtak a
Commodore nevével. Mindeközben azonban felbukkant egy új termékcsalád
is, amely arra hivatott, hogy új életet leheljen a cég kissé megtépázott
hírnevébe, és pótolja Tramiel tehetségét... Az alábbiakban a cég életének
utolsó tíz esztendejét tekintjük át.
Ajánlott kiegészítő irodalom:
> A Commodore története I.
> A Commodore története II.
Új irány
Az 1984-es év nemcsak a Commodore
számára volt zavaros: a videojátékok piaca is ekkor omlott össze. A
Coleco leállította az érintett termékekkel foglalkozó részlegét, a Mattel
Electronics Intellivision pedig annyi adósságot termelt, hogy
csaknem tönkretette az anyacéget, a Mattel Toys-t. A Warner Communications
sem viselte jól, hogy 1983-ban 536 millió dolláros veszteséggel zárt
az Atari, így két részre osztotta a céget, s míg az arcade játékokkal
foglalkozó Atari Games-t megtartotta (ez nem más, mint a későbbi
Time-Warner Interactive, ami ma már szintén nem létezik), az
otthoni számítógépekre szakosodott Atari Corporation-t kiárusította
az éppen munkanélkülivé vált Jack Tramiel-nek. A Commodore atyja így
egyik percről a másikra a konkurencia élén találta magát, és azon törte
a fejét, hogy mi legyen a következő lépés, hiszen egyfelől bosszúra
vágyott, másfelől pedig újra az élvonalba akart kerülni. Ehhez azonban
valami egészen újra volt szüksége, amellyel első lehetett a piacon...
Jay
Miner-t (képünkön), az Atari számítógépek grafikus-és
hangvezérlőinek atyját 1982-ben beszélte rá egy volt kollégája,
hogy alapítsanak egy saját céget. Néhány befektető megnyerését
követően többedmagukkal létre is hozták a Hi Toro-t,
mégpedig 7 millió dolláros alaptőkével, majd hamarosan új nevet
kerestek: először a "barátnő" latin megfelelőjére, az "Amica"-ra
gondoltak, ám amikor megtudták, hogy az már foglalt, a spanyol
verziót, azaz az "Amiga"-t választották (elmondásuk szerint
nem akartak számítástechnikai csengésű nevet). A fiatal cég
rövid időn belül néhány egyedi, "high-tech" botkormánnyal jelent
meg a piacon (a JoyBoard például úgy működött, hogy ülni
kellett rajta, és a hozzá készült programok egyike, a Zen
Meditation a relaxációt segítette), ám ezek voltaképp csak
fedőtevékenységként szolgáltak a valódi cél megvalósításának
finanszírozására, illetve a hírnév megalapozására...
Egy ideig azonban maga a négytagú
fejlesztőcsapat (Jay Miner, RJ Mical, Dave Morse és Carl
Sassenrath) sem tudta, hogy pontosan mi lesz a cég elnökének felesége
után elnevezett Lorraine projekt eredménye. Egy részük ugyanis
a videojátékok éppen hihetetlen magasságokba szárnyalló sikerét akarta
meglovagolni, és egy olyan gépet szerettek volna, ami megveri a nagy
ellenfelet, az Atari-t; mások azonban inkább egy teljértékű számítógépben
gondolkoztak. Végül aztán a vitát az döntötte el, hogy 1983-1984 táján
- a fentieknek megfelelően - összeomlott a videojáték-piac.
Az 1984-es téli CES alkalmával
szűk körben mutatták be az új számítógépet, ami még nem is keltette
egy kész termék benyomását, hiszen az egyes összetevői szabadon voltak
összedrótozva. Érdemes volt azonban türelmesen kivárni, amíg megtörtént
az operációs rendszer betöltése a hajlékonylemezről: a nézők ugyanis
döbbenten figyelték, amint egy látványos bemutató keretében kibontakoznak
a Lorraine lenyűgöző grafikus-és hangképességei. A fogadtatásból
egyértelművé vált Miner és társai számára, hogy alkotásuknak van jövője,
ám sürgősen tenniük kellett valamit, mert időközben felélték a befektetők
pénzét, és a sorozatgyártásra, illetve a piacra dobásra már nem maradt
anyagi erejük. Jobb híján ezért a tőzsdére mentek, és 2 dollárt kértek
részvényeik darabjáért. Ekkor lépett a képbe Tramiel, aki technológiai
licencek reményében nagy összegű, rövid lejáratú kölcsönt adott a cégnek,
ám amikor látta, hogy egyhamar nem kapja vissza a pénzét, úgy döntött,
megvásárolja az egész vállalkozást. Kezdetben egy dollárt és hatvan
centet ajánlott részvényenként, ám amikor már csaknem ráállt az Amiga,
visszakozott, és a végén 1 dollárnál is kevesebbet, 98 centet ígért.
A kis kaliforniai cég vezetői a hitelezők nyomására már csaknem elfogadták
a nagyvonalúnak éppen nem nevezhető ajánlatot, amikor két nappal a kölcsön
visszafizetésének lejárta előtt új szereplő jelent meg a színen: a Commodore
a hihetetlennek tetsző 4 dolláros részvényárat kínálta, és ezt végül
sikerült 4,25 dollárra feltornászni. A megállapodás reményében a Commodore
az Amiga rendelkezésére bocsátotta a hiányzó összeget, és a hoppon maradt
Tramiel-t az utolsó pillanatban sikerült kielégíteni.
Így került az Amiga a Commodore
égisze alá, és a botkormányok üzletágát azonmód feledve teljes gőzzel
láttak neki a Lorraine befejezésének, ami ekkor új nevet kapott
az egykoron önálló cég után: Amiga. Nem volt azonban egyszerű feladat
formába önteni az új gépet, mert a készítőknek meg kellett vívniuk a
harcukat a vezetőséggel, ami a költségek csökkentése végett néhány dolog
kiiktatásával alaposan megkurtította Miner eredeti elképzeléseit (így
például kimaradt a 300 bps sebességű modem és a nagyobb fokú bővíthetőség).
Az Amiga 1000
Tramiel ugyanakkor nem adta fel.
(Igaz, időközben perre vitte az Amiga ügyét, mégpedig arra alapozva,
hogy a kölcsönével hozzájárult az Amiga fejlesztéséhez; néhány évvel
később azonban a Commodore javára döntött a bíróság.) A rendelkezésére
álló összetevőkből elkészítette a sját 68000-alapú számítógépét, és
1985-ben piacra dobta Atari 520ST néven, mégpedig a fejlesztés alatt
álló Amiga meghirdetett árának a feléért, és megtámogatva a tőle megszokott
aggresszív reklámhadjárattal, amellyel mind a Commodore-nak, mind az
Apple Macintosh-nak odavágott.
Maga az Amiga végül július 23-án
látott napvilágot, mégpedig egy költséges médiarendezvény keretében,
amelyet Thomas Rattigan, a Commodore észak-amerikai kirendeltségének
az elnöke vezényelt le (ő később még fontos szerepet játszik a cég történetében).
A New York-i Lincoln központban körülbelül háromszázan figyelték,
amint a művész Andy Warhol az Island Graphics által készített
Graphicraft programmal lerajzolta a Blondie együttes énekesét,
Debbie Harry-t, miközben zenei aláfestés gyanánt Roger Powell
zenész és Mike Boom, a Musicraft készítője által szintetizált
muzsika töltötte be a termet. Az ennek nyomán született cikkek fantasztikusnak
és lenyűgüzőnek titulálták a gépet, ami mellett eltörpült a Macintosh
és az immár őskövületnek tekintett IBM PC.
Az Amiga 1000 végül októberben
került a piacra 1200 dollár körüli indulóáron; a lelkét egy Motorola
68000 processzor képezte (a PAL verzió 7.09, az NTSC változat 7.16 MHz-en
futott). Sajnos azonban a gyártó továbbra is híján volt a tehetséges
marketingeseknek, márpedig megfelelő reklámozás híján az emberek nem
tudtak mit kezdeni a messze a kora előtt járó számítógéppel, és az egyedülálló
képességek láttán a legtöbben úgy tekintettek rá, mint egy játékgépre...
Természetesen az is gondot okozott,
hogy a bemutató után három hónapot kellett várni, mire az Amiga végre
megjelent a boltokban, eközben pedig a vezetés paradox módon úgy reagált
a negyedéves veszteségekre, hogy csökkentette a marketingre fordított
kiadásokat, és így a forradalmi gép kiesett a vásárlók látóköréből az
1985-ös karácsonyi szezonban. A cég így végül 237 millió dolláros veszteséggel
zárta az évet.
|
Az Amiga
részletei
avagy miben járt a gép a kora előtt
Az Amiga 1000 legnagyobb
jelentősége abban rejlett, hogy "ő" volt a világ első multimédia
számítógépe: egyedi megoldásai révén fantasztikus távlatokat nyitott
a grafika és a hangkeltés terén egyaránt, emellett kiváló operációs
rendszerrel érkezett, alapfelszereltség gyanánt pedig egérrel
és kislemez-meghajtóval is rendelkezett.
Érdekességképpen jegyezzük
meg, hogy a fejlesztők kezdetben folytatták a "Lorraine" és az
"Amiga" által megkezdett hagyományt, és az egyedülálló lehetőségeket
biztosító három speciális chipet női nevekkel látták el, úgymint
Denise/Daphne (grafikus vezérlő), Agnes/Agnus (I/O
vezérlő), és Paula/Portia (hangvezérlő). (A Denise, az
Agnes és a Paula voltak az eredeti amerikai nevek; a többi csak
rájuk ragadt, valószínűleg Európában.) Később ezek persze változtak
(a továbbfejlesztett verziók például a Fat vagy Super
előtagot kapták), illetve egy részük le is cserélődött, ám ez
a három elnevezés maradt meg leginkább az emberek emlékezetében.
Operációs rendszer
Az Amiga operációs rendszere
a kezdetektől fogva rendelkezett három meghatározó ismérvvel:
gyorsaság, preemptív többfeladatúság és színes grafikus felhasználói
felület. Gondoljunk bele: 1985-ben járunk, amikor a fekete-fehér
és lassú Macintosh éppen csak megkezdte a pályafutását, a Windows
pedig még öt év távolságban volt attól, hogy először értékelhető
formát öltsön. A Lorraine - az általa is képviselt piaci
szegmensben - még hosszú éveken át veretlen megoldást kínált.
Az említett jellemzők
közül itt most csak egyvalamiről érdemes röviden szólni, mégpedig
a preemptivitásról. Kezdetben minden fogyasztói többfeladatos
operációs rendszer (egészen a 2000-ben kiadott Windows Millenium-ig)
részben vagy egészben kooperatív volt, ami azt jelentette, hogy
miután a rendszer átadta a vezérlést az azt igénylő programnak,
az idő lejártával a "kedvezményezettnek" kellett gondoskodnia
a kontroll visszaadásáról, s ha ez egy hiba következtében nem
történt meg, akkor magával rántotta az egész rendszert. A preemptív
megoldás ezzel szemben jóval óvatosabb: amikor aktuálissá válik,
maga veszi vissza a vezérlést, és legfeljebb ismét átengedi egy
kicsit, ha a program igényli ezt. Így nagyobb stabilitás és igazi
többfeladatúság érhető el.
Grafika
Áttérve a grafikus képességekre,
az Amiga 1000 több különböző felbontást és színmélységet ismert,
amelyekkel szintén a kora előtt járt. Először is lehetett választani
320x256 és 640x256 vagy 320x200 és
640x200 pixeles módot (attól függően, hogy a gép PAL vagy
NTSC verziójával rendelkeztünk), ami ideális volt, ha megjelenítőként
egy TV-készüléket használtunk; a másik két mód, a 320x512 és a
640x512 (vagy a 320x400 és a 640x400) ugyanis csak interlacing
révén volt elérhető, ami jobban festett monitoron (igaz, kicsit
ott is remegett, de egy extra hardverkiegészítő segítségével ez
is kiküszöbölhető volt).
Valamennyi módban egy
4096 színű palettáról lehetett válogatni, és az alacsonyabb felbontásokban
(320x...) maximum 32, a magasabbakban (640x...) pedig legfeljebb
16 szín volt elérhető egyidejűleg - legalábbis alaphelyzetben.
Alacsonyabb felbontásokban ugyanis rendelkezésre állt még két
speciális mód is. Az egyik az úgynevezett HAM (Hold And Modify),
ami egy kis trükkel egyidejűleg elérhetővé tette mind a 4096 színt.
Ezt úgy oldotta meg, hogy készített egy 16 színből álló palettát,
és az adott pixel vagy ebből választott egy színt, vagy lemásolhatta
a tőle balra eső pixel két tetszés szerinti színösszetevőjének
értékét, majd maga megadta a harmadikat, és így kapta meg a saját
színét. Elképzelhető például, hogy az aktuális pixel lekoppintja
bal oldali szomszédja piros és zöld színösszetevőinek értékeit,
majd ő maga hozzáadja a kék összetevő értékét. Elméletben ily
módon válik elérhetővé mind a 4096 szín, csak persze bizonyos
keretek között, hiszen az egyes pixelek színe nem lehet bármilyen:
nagymértékben függnek a "szomszédoktól", és az a veszély is fennáll,
hogy egy pixel színének megváltoztatásával a tőle jobbra eső is
átszíneződik (ez pedig beindíthat egy szép láncreakciót). Ennek
ellenére a HAM fantasztikus volt, sokkal több, mint amit
abban az időben akár a Macintosh, akár az IBM PC kínált, bár elsősorban
állóképeken alkalmazták.
Később megjelent az
Extra Half-Brite (EHB) mód is, ami 64 színt tett elérhetővé
úgy, hogy bár csak 32 alapszín volt választható, a gép előállította
és rendelkezésre bocsátotta valamennyinek a fele annyira világos
verzióját.
Viszonyításképpen: az
IBM PC-n a csúcsot az EGA (Enhanced Graphics Adapter) jelentette
a nyolcvanas évek közepén, legfeljebb 640x350 pixeles felbontással
és 16 színnel, ráadásul mindennemű gyorsítás nélkül, azaz a központi
processzorra hárult minden feladat.
Hang
Az Amiga másik ütőkártyája.
A hangvezérlő négy (!) különálló digitális csatornát biztosított,
amelyeket két kimenetre osztott el, és így képes volt igazi sztereó
hang előállítására. 9 oktáv volt elérhető, amplitúdó és frekvencia-modulációval
egyaránt. A zenei programok is digitalizált hangszerekkel dolgoztak,
és a felhasználó maga is készíthetett ilyeneket. A végeredmény
lenyűgöző volt, főleg az IBM PC csipogójához képest...
A beépített beszédszintetizátor
és a szöveg-beszéd átalakító szintén egyedülálló volt, mégpedig
főleg azért, mert részét képezte az alapfelszereltségnek. (Emlékezzünk
vissza, hogy ez a kiegészítő az integráció szintjén már régóta
szerepelt a Commodore terveiben, mégpedig először a TED-famíliában.)
Egyéb
Érdemes megjegyezni,
hogy az Amiga egy speciális memóriastruktúrával rendelkezett.
Az úgynevezett Chip RAM a speciális chipek és a CPU számára
egyaránt elérhető volt; az Amiga 1000-re 256 KB került ebből gyárilag,
és mindössze 512 KB-ra lehetett bővíteni. (Erre azonban szükség
is volt. Mivel ugyanis csak 8 KB ROM volt a gépben, ezért az operációs
rendszert a memóriába kellett feltölteni.) Az úgynevezett Fast
RAM viszont csak és kizárólag a központi processzornak volt
fenntartva. (Ebből legfeljebb 8 MB-ot lehetett telepíteni bővítőkártyák
segítségével.)
Az Amigához egyébként
rendkívül sok érdekes kiegészítő született, ami nagyban hozzájárult
a sikeréhez. Ilyen volt például az AmigaGen. Ez lehetővé
tette, hogy a számítógépes grafikát rávetítsük egy bejövő videójelre,
ami a képernyő háttérszínét váltotta fel, és így többek között
feliratozásra is lehetőség nyílt. (Nem csoda, hogy az Amiga első
nagy sikereit a videóstúdiókban aratta.) Hasonló célt szolgált
az óriási népszerűségnek örvendő, vágásra és három dimenziós grafika
készítésére egyaránt kiváló NewTek Video Toaster. Emellett
persze születtek egyszerű képdigitalizálók is, amelyek remekül
kihasználták a HAM mód nyújtotta előnyöket.
A Commodore a PC-vel
való kompatibilitás érdekében sajtolt ki fejlesztőiből két kiegészítőt
is. Az 1000 dolláros SideCar lényegében egy komplett IBM
PC/XT volt egy kártyán, amit az Amiga 1000 egyetlen bővítőhelyébe
kellett dugni. A másik megoldás egy mindössze 200 dolláros gyorsító
volt, ami csupán támogatóként szolgált a szoftveres emulációhoz.
A merevlemez opcionális
volt, miután egy 20 MB kapacitású példány mintegy 1000 dollárba
került (!).
|
Mielőbb továbblépnénk, szeretnénk
két apróbb megjegyzést tenni.
1) Az Amiga 1000 után szinte
valamennyi modell igen sokféle változatban forgott közkézen, köszönhetően
a gépek nagyszerű bővíthetőségének, valamint annak, hogy a Commodore
az új fejlesztéseket - amennyiben lehetett - utóbb a régebbi termékekbe
is beépítette, és a frissebb szállítmányok már így kerültek a forgalomba.
E cikknek azonban nem lehet célja az, hogy dokumentálja az összes variánst,
így az alábbiakban többnyire az első "hivatalos" verziókra fogunk összpontosítani,
és eszerint értékeljük őket.
2) A HARDWARE HunPAGE hasábjain
2001 végén és 2002 elején lefolytatott szavazás alkalmával a Commodore-t
és az Amigát kettéválasztottuk, lévén, a kettő nem egy és ugyanaz. E
cikk keretei közt azonban mégis együtt tárgyaljuk őket, miután a sorsuk
rendkívül szorosan összefonódott.
Átmeneti fellendülés
Gould 1986 márciusában igazgatóvá
fokozta le a nem éppen tehetséges Marshall F. Smith-t és a helyébe Thomas
Rattigan-t állította a Commodore élére. Gould csak annyit adott utasításba
új pártfogoltjának, hogy ott csökkentse a költségeket, ahol csak tudja.
A bérlistát így ismét jelentősen megkurtították, három üzemet bezártak
és Rattigan szétcsapott a pénzügyi osztályon. Mindennek következtében
az 1986 decemberében záródott üzleti negyedévben már 22 milliós jövedelmet
könyvelhettek el, az 1987 márciusától visszaszámított egy év eredménye
pedig összesen 28 millió dolláros profitot mutatott.
Az Amiga 500
1987-ben megjelent két új Amiga
modell is. Az Amiga 2000 annyiban jelentett igazi újdonságot,
hogy ez a gép már tartalmazta azt a nagyfokú bővíthetőséget, amit a
tervezők az Amiga 1000-ből költségtakarékossági szempontok miatt kihagytak.
Újdonságot jelentett az is, hogy a ROM mérete 256 KB-ra emelkedett,
lehetővé téve az operációs rendszer abban való tárolását és a hosszan
elnyúló töltési idő jelentős megkurtítását.
Az Amiga 2000 egyébiránt rengeteg
különböző modellt megért; volt többek között Amiga 2000HD (SCSI vezérlővel
és merevlemezzel), Amiga 1500 (két hajlékonylemez-meghajtóval, merevlemez
nélkül) és Amiga 2500UX (az AT&T Unix System V operációs rendszer
4-es kiadásával, háromgombos egérrel, és rendszerint szalagos streamer-rel,
valamint Ethernet-kártyával). A CPU is igen változatos képet mutatott:
a kiindulópontot a jól ismert, 7 MHz-es 68000 jelentette az esetek többségében,
de processzorkártyák segítségével utóbb akár 50 MHz-es 68060 is kerülhetett
a gépekbe, valamint ezek segítségével a Fast RAM méretét is meg
lehetett toldani legfeljebb 128 MB-tal. Az Amiga 2000 modellek nagy
része amúgy 1 MB memóriával érkezett alaphelyzetben - 512 KB Chip
RAM (legfeljebb 2 MB) és 512 KB Fast RAM (maximum 8 MB bővítőkártyákon).
Időközben a chipkészlet is változott; amikor az Amiga 3000-rel együtt
megjelent az Enchanced ChipSet, akkor az újabb Amiga 2000-modellekbe
is azt telepítették.
Az Amiga 2000-nél azonban talán
nagyobb jelentőségű volt a kistestvére, a sokkal kompaktabb Amiga
500, ami egybeépített kiszerelése és a bővítőfoglalatok lespórolása
révén rendkívül olcsó lett, s így mindenki számára elérhetővé tette
a Lorraine technológiáját. (A termék ugyancsak 7 MHz-es 68000
processzorral érkezett, a továbbfejlesztés lehetőségei azonban korlátozottabbak
voltak.)
Összességében véve mindkét új
számítógép sikeresnek bizonyult, mégpedig többnyire az ST sorozat kárára:
az Atari ugyanis nem csinált semmit az 520ST óta, csak kiadta a bővített
memóriával kecsegtető 1040ST-t, majd megindult lefelé a lejtőn.
Két szoftverhirdetés, a kettő között pedig a
három legjobb út, hogy családunk megismerje a számítógépek világát...
Út a pusztulásba
Sajnos azonban Gould, aki a kezdetekben
oly sokszor megmentette a Commodore-t, az utóbbi időben mintha csak
folyamatosan a sírjának megásásán fáradozott volna: nem elég, hogy a
jelek szerint ő menesztette három évvel korábban Tramiel-t, és választotta
a helyébe a tehetségtelen Smith-t, de 1987. április 22-én elbocsátotta
az alig több mint egy éve csatasorba állított, és elég eredményesnek
mondható Rattigan-t. Hogy mi volt ennek az oka, arról mindkét fél mást
mondott. Rattigan azt állította, hogy Gould egyszerűen dühös volt, amiért
ő fölözött le minden dicsőséget a Commodore taplraállításának kapcsán,
és szerződésszegés vádjával 9 millió dollárt húzott ki peres úton egykori
alkalmazója zsebéből; Gould ezzel szemben arra hivatkozott, hogy Rattigan
csak a cég bevételeinek 70 százalékát biztosító tengerentúli piacon
tudott jó eredményeket felmutatni, míg a hazai (amerikai) piac bevételei
körülbelül 54 százalékkal csökkentek az eltelt egy év alatt.
Eközben a Commodore PC vonalának
10-as, 20-as, 30-as és későbbi modelljei továbbra is mérsékelten sikeresek
voltak Európában, ám az Egyesült Államok piacára nem tudtak betörni.
Némileg ironikus módon még mindig a C64 tartotta el a céget, amelynek
sikere töretlenül folytatódott, miközben az ára 100 dollár alá csökkent.
Gould azonban tudta, hogy újításra van szükség, mégpedig két fronton
is: kell egy forradalmi újdonság a 8 bites megoldások termékvonalán,
és a lassan korosodó Amiga-ba is új életet kéne lehelni.
Még 1987-ben elkezdtek titokban
dolgozni a Commodore 65 (másnéven C65 vagy C64DX) elnevezésű
C64-utódon. A titoktartás azonban nem bizonyult túl sikeresnek, mert
elég széles körben terjedtek a pletykák ahhoz, hogy a német 64'er magazin
már 1988 áprilisában címlapsztorit csináljon belőle. A Commodore németországi
kirendeltsége ekkor csak annyit mondott, hogy dolgoznak a C64 beépített
3.5 inches hajlékonylemez-meghajtóval ellátott verzióján, majd 1989-ben
ejtett el egy apró információmorzsát az óvatlan Gould, amikor elhintette
a hitelezőknek, hogy dolgoznak a gépen. 1991-ben aztán végre hivatalosan
is lehetőséget kaptak a 64'er szerkesztői, hogy megtekintsék Frankfurtban
az új gépet, és a kedvezményezettek csak szuperlatívuszokban tudtak
beszélni a látottakról: egy fantasztikus megoldást láttak körülbelül
nyolcvan százalékos C64-kompatibilitással, ugyanakkor továbbfejlesztett,
hatcsatornás sztereó hanggal (két SID révén), 3.54 Mhz-es CSG65CE02
központi processzorral és Amiga-minőségű grafikával, aminek a csúcsát
az 1280x400x4-es mód jelentette (80x25-ös karakteres üzemmód is elérhető
volt a 40x25 mellett). A hivatalos bemutatóra azonban még nem érett
meg a C65, mivel a Commodore még mindig a bugok eliminálásán
fáradozott.
A C65, ami új életet lehelhetett volna a 8 bites
világba
Időközben az Amiga is előrébbjutott:
1990 áprilisában jelent meg az első 32 bites modell, az Amiga 3000,
ami jelentős változást hozott a grafikus képességek tekintetében is,
mégpedig a korábban már említett Enhanced ChipSet jóvoltából.
Megjelentek az 1280x256/200 és az 1280x512/400 pixeles üzemmódok (egy
64 színű palettából legfeljebb 4-et lehetett használni ezekben), valamint
a VGA monitorokkal való kompatibilitás végett minden non-interlaced
és interlaced módnak elérhetővé vált egy-egy speciális double
scan rate vagy deinterlaced változata (15.625/15.734 KHz-ről
31.25/31.46 KHz-re emelték a frekvenciát, eliminálva a remegést). Processzorkártyákon
később akár 233 MHz-es PowerPC 604e CPU-t is lehetett a gépbe illeszteni.
Alaphelyzetben már 1 MB Chip RAM volt (maximum 2 MB), és az alaplapra
16 MB, processzorkártyákon 128 MB, bővítőkártyákon pedig akár 1 GB Fast
RAM is telepíthető volt. S hogy teljes legyen a kép, még integrált
SCSI vezérlő is helyet kapott a technológiailag igencsak "naprakész"
gépben.
Ezután
azonban jött egy kevésbé sikeres termék, mégpedig a drága CDTV
(Commodore Dynamic TeleVision
vagy Total Vision), amely a Babe, azaz
"csecsemő" kódnevet kapta, miután épp kilenc hónapig fejlesztették.
Ez voltaképp nem volt más, mint egy Amiga 500 1 MB memóriával
és CD-ROM meghajtóval, infravörös távirányítóval szabályozható
konzolként eladva, ami akár teljes értékű számítógépé is alakítható
(lásd alább) - igaz, ez utóbbihoz kicsit sokba került (a Commodore
e célra külön "bővítőcsomagot" is kiadott). Sajnos azonban hiába
volt a CDTV oly figyelemreméltó, mivel a gyártó ismét elmulasztotta
megtámogatni legújabb alkotását egy kellőképpen hatásos reklámhadjárattal,
és a korát megelőző gépről még az ekkor már jól csengő Amiga
logó is lemaradt. Mindemellett pedig igen kevés CD-s játék készült
hozzá, és azok sem voltak jobbak a hajlékonylemezes változatoknál.
Így a CDTV-nek el kellett buknia - a világ talán még mindig
nem volt kész a multimédia forradalomra...
Egy CDTV teljes számítógéppé alakítva
Időközben megjelent az igen rövid
életű Amiga 500+, ami lényegében annyiba különbözött elődjétől,
hogy alaphelyzetben 2.04-es verzószámú operációs rendszerrel érkezett,
és 1 MB Chip RAM volt benne, valamint Enhanced ChipSet
került bele. Ezután jött az Amiga 600, ami lényegében nem más,
mint egy Amiga 500+ olcsóbb kiszerelésben, lespórolva a numerikus billentyűzetet,
és jelentősen csökkentve a bővíthetőséget is (igaz, egyben ez volt az
első Amiga 2,5 inches IDE vezérlővel). Egyik sem aratott átütő sikert,
és az adósságok csak növekedtek.
1991
végén - a kedvező sajtóvisszhang ellenére - törölték a C65-öt,
és 1992-ben hivatalosan is búcsút intettek a 8 bites termékvonalnak,
miután a C64 eladásai hosszú idő után csökkenni kezdtek, és
a C64GS-hez hasonló próbálkozások kudarcba fulladtak. (A C64
Game System belül pontosan ugyanazt tudta, mint elődje,
ám elhagyták a billentyűzetet, és a cartridge-bemenetet
léptették elő elsődleges adathordozónak. A tervek szerint így
varázsoltak volna konzolt az otthonokban egykor oly sikeres
gépből. Sajnos azonban a termék aránytalanul drága volt ahhoz
képest, hogy egy kicsivel többért bárki megvásárolhatta a nagyobb
tudású asztali rendszert, ráadásul pedig a hardver tökéletes
azonossága miatt nem készültek olyan játékok, amelyek csak a
C64GS-en futottak, és ennél fogva jó okot szolgáltattak volna
annak a megvásárlására.)
Az Amiga csillaga azonban ismét
emelkedni látszott, amikor napvilágot látott az AGA (Advanced Graphics
Architecture) chipset, az 1992 szeptemberében piacra dobott Amiga
4000-nek köszönhetően. A grafikus képességek igencsak kibővültek:
egy 24 bites palettáról legfeljebb 256 szín volt használható valamennyi
módban, kezdve a 320x256/200-tól egészen az 1280x512/400-ig, és a remegés-mentesítést
itt már nem egy külön chip végezte (mint az Amiga 3000 esetében), illetve
262144 szín is elérhető volt az úgynevezett HAM8 üzemmódban.
Az AGA ráaádul cserélhető is volt, hiszen a tervezők gondoltak a később
félbehagyott AAA chipsetre való továbbfejlesztés lehetőségére. A gép
Motorola 68040 vagy 68030 processzorral érkezett alaphelyzetben, a memóriahatárok
pedig változatlanok maradtak. Legfeljebb négy hajlékonylemez-meghajtót
lehetett rákötni, és a dupla sűrűségű lemezeket éppúgy támogatta a rendszer,
mint a nagy sűrűségűeket, az integrált IDE vezérlő pedig két PIO
Mode 0 merevlemezt és képes volt fogadni.
A néhány hónappal később piacra
dobott Amiga 1200 voltaképp az Amiga 4000 kistestvére, és egyszersmind
az egyik legnépszerűbb modell. Alaphelyzetben Motorola 68020 processzorral
érkezett, kevesebb memóriát lehetett bele rakni (de még így is bőven
elegendőt), és az IDE port nem volt pufferelt. A gépnek ugyan voltak
hibái, amiért Gould idő előtt dobatta piacra a gépet, de
az eladások mindennek ellenére jól mentek, és a Commodore felkészült
a következő támadásra a konzolpiacon a CD32 "személyében". Az
új gép lényegében egy Amiga 1200 volt CD-meghajtóval egybeépítve (a
CDTV-hez hasonlóan teljes számítógéppé bővíthető), ami még video CD-k
lejátszására is alkalmas volt, és így együtt a termék rendkívül ígéretesnek
bizonyult: a növekvő számú kompaktlemezes Amiga szoftvereknek hála rendkívüli
népszerűségnek örvendett az 1993-as és 1994-es években.
A CD32 és egy hirdetése
A vég
Látszólag minden összeállt: az
Amiga 1200-ból 100 ezer példány kelt el, a CD32 lassan meghódította
a piacot, és a PC-klónok mérsékelt sikere is töretlen volt. Ennek ellenére
ezek voltak a Commodore végnapjai: mintha csak arra ítéltetett volna
a cég, hogy bármi is történjék, a végén a süllyesztőbe kerüljön...
Gould még 1989-ben nevezte ki
a cég élére a pénzember Mehdi Ali-t, akit azonban nem érdekelték
a számítógépek, hanem csak egy dolog foglalkoztatta: Gould boldoggá
tétele. Ez pedig azt jelentette, hogy profitot kell termelnie, bármi
áron. Ezért az elkövetkezendő években folyamatosan csökkentette a kiadásokat
és az alkalmazottak létszámát, köztük természetesen azokét is, akik
az Amiga népszerűsítésén, illetve továbbfejlesztésén dolgoztak. A rajongók
ugyan hosszan kitartottak, ám a fejlesztők kevésbé voltak türelmesek:
miután látták, hogy Ali destruktív tevékenységének egyenes következménye
lesz a Commodore pusztulása, szép lassan elpártoltak az Amigától, és
többségük inkább a sokkal jövedelmezőbb, felfelé ívelő karrierű PC-re
váltottak. Mindennek pedig meg is lett az eredménye: amikor már az oly
sokáig jó profitot termelő C64 eladásai is csökkeni kezdtek, a rendkívül
sikeres Amiga 500 gyártását pedig leállították, hamarosan nem maradt
kiadás, amit csökkenteni lehetett volna, és nem maradt alkalmazott,
akit el lehetett volna bocsátani - pénz pedig már nem volt egy esetleges
fordulatra...
1993-ban 357 milliós veszteséget
produkált a Commodore, és a piaci részesedése 1,7 százalékra csökkent.
A végső állomásnak az 1994 április 29-én tett hivatalos bejelentést
tekinthetjük: ekkor zárta be kapuit az anyacég. A kanadai kirendeltség
még 1996-ig bírta, miután addig eltartotta magát a fennmaradt raktárkészletek
kiárusításából. A brit kirendeltség már kevésbé volt szerencsés, habár
azon kevesek közé tartozott, amelyet megpróbáltak megmenteni saját alkalmazottai:
a vezetők azonban túl későn nyilvánították ki szándékukat a cég megvásárlását
illetően, hiszen időközben mindenki elpártolt az Amiga-tól, és mellesleg
a szükséges tőke sem volt meg.
Két óriáscég, az amerikai Dell
és az európai Escom között indult meg végül a harc a romokért. (Az Escom
valójában csak a Commodore védjegyre pályázott, ám a csődeljárás
vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy egyben szabaduljanak meg mindentől.)
Végülis az döntött kettejük között, hogy a Dell 30 napot kért a készletek
leltárba vételéhez, ám ez elfogadhatatlannak bizonyult a másik fél számára,
aki inkább lemondott egy millióról, és elfogadta az Escom azonnali 14
millióját.
Kontinensünk akkori egyik legnevesebb
PC-gyártója azon melegében szétcincálta új tulajdonát: a Commodore nevét
felhasználva létrehozta a Commodore BV-t, amely hamarosan Pentium processzorokon
alapuló PC-klónokat dobott piacra, miközben az Amiga-t egy külön cégbe
osztották, Amiga Technologies néven. Ez utóbbi azonban semmiféle
támogatást nem kapott az anyacégtől, amely elsősorban nem is őt akarta,
ezért nem történt sokminden azonkívül, hogy született egy új logó, megjelentettek
új Kickstart ROM-okat, és piacra dobták a torony kiszerelésű Amiga 4000-et
(stílszerűen Amiga 4000T néven), amit azonban még a Commodore
fejlesztett ki.
1996 júniusában aztán az Escom
is csődöt jelentett, és ez - figyelembe véve a PC térhódítását - az
Amiga végét jelenthette volna, főként, miután az amerikai Viscorp
irányába történő eladás sem sikerült. Végül aztán egy másik PC-gyártó,
a Gateway (a későbbi Gateway 2000) horgára akadt a a cég, ám a régóta
várt Amiga OS 3.5 megjelenésén kívül nem történt semmi említésre méltó,
amíg az addig ismeretlen Amino Development Corporation megvásárolta
a logót, a licencet és a lehetőséget, hogy kezdjenek mindezzel valamit.
(Magyarán a Gateway 2000 tulajdonában vannak mindmáig az Amiga és a
C64 szabadalmai is.) Ezután új nevet vettek fel: Amiga International, ami
még napjainkban is fennáll...
Ami magát a Commodore nevét illeti:
azt is kísérte az átok. A Commodore BV az egykori Escom holland kirendeltségének
tulajdonába került, és nevet váltott Commodore NL-re. Ez a cég azonban
1997-ben tönkrement, és megvásárolta a holland Tulip BV. Újraindították
a Commodore nevét viselő PC-k előállítását évente 1 millió egység előállításának
tervével, de aztán a Tulip is csődöt jelentett...
Végül még érdemes külön is említést
tenni az egykori MOS Technology-ról, amit a Commodore Semiconductor
Group korábbi vezetése vásárolt meg több, mint 5 millió dollárért a
tervekkel és az üzemekkel együtt, majd Pennsylvania állam Norristown
városában új céget alapítottak GMT Microelectronics néven.
És hogy mi lett a többiekkel?
Tramiel 1986-ra ismét jövedelmezővé
tette az Atarit, ám a cég utána elkezdte termelni a veszteséget. 1989-ben
az első színes kézijáték, a Lynx sem aratott kellő sikert (habár
nagy szenzációnak bizonyult). 1993-ban visszatérés gyanánt előrkukkoltak
az első 64 bites konzollal, a Jaguar-ral, ami szép eredményt
ért el (körülbelül 200 ezer példány kelt el belőle), ám a cégnek egyszerűen
már nem volt helye a piacon a PC hihetetlen térhódítása mellett. A Commodore
alapítója pedig gyorsan felismerte ezt, és miután nem akarta, hogy elússzon
a pénze egy veszteséges vállalkozás miatt, az Atari-t végül egy Szilikonvölgy-beli
lemezmeghajtó-gyártóba, a JTS-be olvasztotta. Ez utóbbiban mindmáig
komoly érdekeltsége van, ám aktív szerepet már nem vállal: alapvetően
nyugdíjazta magát. (Az Atari-t pedig 1998-ban "kivásárolta" a Hasbro,
mindössze 5 millió dollárért.)
Jay Miner a nyolcvanas évek második
felében otthagyta a Commodore-t, és később az Atari Lynx megalkotójaként
híresült el (átmenetileg visszatért a gyökereihez), majd szívritmus-szabályozókon
és egyebeken dolgozott, egészen 1994-ben bekövetkezett halálig. Egyesek
szerint a Commodore csődjének a híre vitte a sírba...
Az érdekesség kedvéért még egy extra: egy Commodore 386LT laptop
Konklúzió
Foglaljuk össze röviden, mi mindent
ért el a Commodore. A mikroszámítógépek egyik úttörője; eladási rekordokat
döntött a VIC-20, majd a C64 révén; nevéhez fűződik az első színes kijelzős
hrodozható számítógép és a páratlan LCD; piacra segítette az első multimédia
számítógépet, az Amiga-t (ne feledjük, hogy ha Tramiel szerzi meg a
céget, az Amiga talán meg sem jelenik, legalábbis a ma ismert formájában
biztosan nem); és elkészítette az első CD-alapú konzolokat. Így azonban
még messze nem teljes a lista, hiszen nem szerepelnek benne egyes ígéretes
technológiai megoldások, mint például a TED, a BX256 vagy akár a C128...
Mindazok, akik mélyrehatóbban
foglalkoztak a témával, örökre elátkozták Gould és Mehdi nevét. A jelek
szerint valóban ők is voltak a felelősek azért, hogy ilyen szép "életutat"
követően a süllyesztőbe került a Commodore. Ám most már késő ezen morfondírozni.
Ehelyett reméljük, hogy sikerült meggyőzni azokat is e cég megoldásainak
nagyszerűségéről, akik idáig talán nem is tudtak róla, hogy volt élet
az IBM-en és az Apple-n kívül, és egyúttal tudtunk némi plusz információval,
válaszokkal szolgálni azok számára is, akiknek életében meghatározó
szerepet töltött be a C64, az Amiga vagy bármilyen más Commodore termék.
Számukra csak egyvalamit tudunk ajánlani: keressék fel az egykori gépekkel
foglalkozó kismilliónyi honlap egyikét-másikát, és a letölthető emulátorok
és programgyűjtemények segítségével nosztalgiázzanak...
Éhn Dávid
ommodore
története III.
